18. rész - Happy End?

Másfél hónappal a történtek után az ablakpárkányomon ültem, egy könyv pihent az ülemben. Meguntam az olvasást, így inkább az utcát kémleltem, álmodoztam, merengtem. A szomszéd épp a járdát söpörte, a fák már kopaszodásnak indultak. Minden sárga és barna színekben pompázott. Nem igazán szeretem az őszt. Lehangoló a nyár után, főleg egy ilyen izgalmas augusztust követően.
A suliban nem volt semmi gond, szerencsére nem kellett sokat hiányoznom a baleset miatt. Elég hamar meggyógyultam. Viszont itthon nem mondhatni, hogy minden a megszokott kerékvágásban folytatódott. Minél gyorsabban gyógyulgattam, anyám annál inkább bepipult rám. Nem fogja egy jó ideig elfelejteni a dolgot, nagyon haragszik rám. Bevallom furdal is a lelkiismeret. Visszagondolva azért sok más dolog is történhetett volna a baleseten kívül.
Sosem voltam még büntetésben. Most viszont karácsonyig nem mehettem sehova leszámítva az iskolát és egyéb kötelező dolgokat, a laptopom el lett kobozva. Állandóan tanulok és olvasok ami már kezd unalmassá válni. Mintha elvonási tüneteim lennének. Hiányzott már egy jó beszélgetés msn-en a netes ismerőseimmel, különösen Kallival vagy Ramiival. A TH-s oldalunkra is csak informatikaórákon jártam fel és írtam ki újdonságokat a bandával kapcsolatban. Szerencsére az új albumot sikerült megvennem apu közbenjárásával.
Ő máshoz viszonyult a dolgokhoz. Természetesen ő is mérges volt, és az ő ötlete volt a laptopomtól vaó megfosztás is. De tudtam, hogy nem haragszik igazán.
Nem sokkal hazatérésem után pár nappal bejött a szobámba, ami valljuk be, nem túl gyakran fordul elő. Egyszerűen nem nagyon vannak közös témáink. Belépett, én az ágyamon ültem derékig betakarózva, egy könyvvel (mi mással?) az ölemben. Sokáig csak állt az ajtóban, elég zavartnak tűnt. Aztán belépett és leült az ágyam szélére.
- Sajnálom. - ennyit mondott.
- Apa... mégis mit? Ezt nekem kéne mondanom. Várjunk csak, azt hittem elmondtam már párszor...
- Várj. - szakított félbe. - Hadd mondjam el. Sajnálom. Egyszerűen nem foglalkoztam azzal, neked mi a jó. Emlékszel mikor felhoztad ezt a koncertet? Egyből nemet mondtam, pedig biztos lett volna valami megoldás arra, hogy elvigyelek titeket. Akkor mindez nem történt volna meg. Fel sem fogtam, hogy nektek ez mennyire fontos. Pedig én is voltam fiatal és én is rajongtam zenekarokért szóval tudom milyen érzés.
Fura volt ilyeneket hallani apámtól. Nem volt a szavak embere. Meghatódtam, de komolyan, hogy így kiönti nekem a szívét.
- Jaj, apa. Mostmár mindegy! Kibírom. Semmi baj. Végül is, elég durva volt ami csináltunk.
- Csak rossz látni, hogy unatkozol. Tudod mit? Visszakapod a laptopod, de a szobafogság továbbra is érvényes még egy jó ideig!
- Ok..- sóhajtottam. Kezdetnek nem rossz.
Megsimogatta a buksimat majd magamra hagyott.
Nem volt nap, hogy ne gondoltam volna a történtekre. Élénken élt bennem minden amit láttam, hallottam, éreztem, mondtam, tettem. Minden hang, arc, szín, alak... És bár most vezekelnem kell "bűneimért", úgy gondolom megérte. Semmit sem bántam meg. Ha visszamehetnék az időben, akkor se csinálnék másképp semmit.
***
Apu visszaadta a laptopomat. Anyu is kezdett egyre inkább megbékélni, főleg mert látta, jól teljesítek a suliban.
Mint mondtam, az ablakpárkányon üldögéltem, meguntam a könyvemet, úgyhogy odamentem az íróasztalomhoz és bekapcsoltam a laptopot. Felmentem a kedvenc Tokio Hotel rajongói oldalamra és alig hittem a szememnek! Kijöttek a legújabb turnédátumok!
Azt hittem valami átverés, de nem mert a hivatalos oldalon is megtaláltam őket. Budapestet hiába kerestem, nem találtam a listán. Viszont ott szerepelt ott egy igencsak szimpatikus dátum: 2010.03.30., Bécs.
Valahogy el kell jutnom. Hiába a sok büntetés és szigor, mostmár tudom: nem szállt még el minden remény. Semmi sem lehetetlen. Én már csak tudom.