17. rész - Szemtől szemben

Olyan volt, mintha egy különösen hosszú álomból ébredtem volna fel. Még félálomban voltam, de hamar rájöttem hogy valami nem oké. Hanyattfeküdtem valami ágyszerűségen, ami meglehetősen kényelmetlen volt, fájtak a tagjaim és nem tudtam mozogni. Aztán eszembe jutott: balesetünk volt! Akkor nem lehetek máshol, mint...
Kinyitottam a szemem és valóban: egy kórházban voltunk. Minden barátságtalan fehér színű volt, amihez lassan szokott csak hozzá a szemem. Fel akartam ülni, de nem tudtam. A bal kezemen gipsz volt, más testrészeimen közések és valami kis csövek is álltak ki belőlem. Tőlem balra egy gép pittyegett. Sose voltam azelőtt kórházban, legalábbis betegként nem, csak látogatóként. Hát nem volt éppen kellemes élmény. Tőlem jobbra egy ágyon Angie aludt. Úgy tűnt, ő nem szerzett annyi sérülést. Ekkor eszembe jutott, valószínűleg azért mert ő esett énrám. Az ágyammal szemben egy széken pedig ült egy személy. Mintha ezer éve nem láttam volna: az anyám. Attól a perctől fogva, hogy eljöttünk otthonról féltem ettől a találkozástól, de ezen túl kell esni.
- Anya? - suttogtam rekedten. Ki tudja, hány napja nem beszéltem? Anyum kicsit elszundíthatott, de mikor meghallott azonnal felpattant és odaszaladt hozzám. Megfogta a kezem és könnyekben tört ki.
- Hála az Istennek! Azt hittem már sosem térsz magadhoz.. Kislányom, ilyet soha többet ne csinálj megértetted? Iszonyút csalódtam benned. Ha nem lett volna baleseted, már rég felrobbantam volna a dügtől. El sem tudod képzelni mennyire aggódtam! Mégis hol a fenében voltatok?
- Kölnben. Tudod a koncerten.
- Te jó ég.
- Sajnálom anya...
- Ezzel majd később foglalkozunk. Most az a lényeg, hogy meggyógyulj! Eltört a csuklód, megrepedt egy-két bordád és a fejed is nagyon beütötted. Felborult a buszotok Sopron előtt. Nekiment egy kamion.
- Nagyon félelmetes volt. - nyöszörögtem.
- Elhiszem. - anyám megszorította épebb kezemet. - Most nem szabad felizgatnod magad. Pihenésre van szükséged. A cuccaid miatt meg ne félj, mind épségben van. Csak a telefonod kijelzője karcolódott meg csúnyán. Most próbálj meg aludni!
- Odaadod az mp4-emet?
- Persze.
Egy éjjeliszekrénykén ott volt a válltáskám. Anyu kihalászta a szerkentyűt, bedugta a fülembe és el is indította.
- Anya.. ha akarsz elmehetsz.
- Nem, itt szeretnék maradni. Volt benn apád is, 3 napja itt vagy.
- Értem.
Olyan kimerült lettem ettől a rövidke beszélgetéstől is, hogy pár szám után elaludtam.
Másnap egy helyes nővérke keltett fel. Belémerőltetett pár falatot valami undorító kotyvalékból meg ittam vizet. Ébren volt Angie is. Meg ott volt Andi is. Most hogy jobban lettünk most aztán megkaptuk a magunkét tőlük. A fejünkhöz vágták amit csak tudtak. Hogy milyen hálátlanok vagyunk és milyen arcátlanul voltunk képesek hazudni, hogy hatalmasat csalódtak bennünk és egy időre aztán felejtsünk el tényleg mindent mert nem érdemeljük meg. És még sorolhatnám.
Nagyon rosszul éreztem magam. Igazuk van. De nem szóltam semmit. Gondolataimban újra meg újra Kölnben jártam. Hiszen ez számít. A cél szentesíti az eszközt.