15. - ..itt állok életem legszebb pillanata előtt...

Hihetetlen volt. Hihetetlen volt látni őket. Ez most elég hülyén hangzik valószínűleg, mert már előtte is láttam őket a koncerten, nem is olyan messziről, de ez teljesen más volt. ÍGY még nem láttam őket. Olasz barátainknak már szorgalmasan osztogatták az autogrammokat. Éreztem hogy a hasamból a torkom felé halad valami fojtogató érzés, majd gombóc nőtt a torkomban, egyre csak nőtt és nőtt, mint mikor sírnod kell és visszatartod. Csakhogy nekem nem kellett sírnom. Vagy igen? Már én sem tudom, de ilyet még nemigen éreztem, egyszerre annyi minden kavargott bennem és csak úgy röpködtek a gondolatok a fejemben. Hogy köszönjek? Mit csináljak? Hogy kell járni? Ki is vagyok én?! Így leírva mindez legalább egy percnek tűnik ha nem többnek, a valóságban viszont pár pillanat alatt zajlott le bennem ez a rengeteg furcsaság. Aztán már mehettünk is!
A biztonsági megnézte a könyvemet, mondtam, hogy aláíratni akarom, bólintott, majd beléptünk abba a hosszúkás helyiségbe. Egy lépés, két lépés, még egy, még egy, mindjárt ott vagy, szedd össze magad, rajta...
Már ott voltam az asztal elejénél, pár méterre Gustavtól, már szinte levegőt se kaptam mikor valaki meglökte a mögöttem haladó Angie-t, elég durván, így nekemvágódott és elestünk mindketten. Csodás látvány lehetett. Egymásba gabajodva, cuccaink a földön, a TH asztala előtt, akik csak lestek. Kiáltásokat hallottam, megfordultam és megláttam a lökdösődőt: Mike Müller volt az, már megint. Oroszországban ilyenekre nem tanítják meg a gyerekeket? Azt hiszi mindent megengedhet magának? Nem láttam mindent, annyira az esés sokkjának hatása alatt voltam, de valami olyasmi történt, hogy kijelentette hogy most ő jön, becsörtetett a biztonsági mellett, és meg akart előzni minket. A biztonságiak odarohantak, kiabáltak, Mike is kiabált, majd odébbvonszolták, hogy várjon még.
Ekkor könnyek szöktek a szemembe. Itt állok életem legszebb pillanata, álmom valóra vállása előtt, és körülbelül egy másodperccel előtte jön egy ilyen semmirekellő és tönkretesz mindent. A TH meg tátott szájjal lesett, de aztán valami hihetetlen dolog történt. Gustav, aki a szélén ült aktivizálta magát, odasietett hozzánk és felsegített minket.
- Danke. - motyogtam kiszáradt torokkal. Gustav visszaült, odamentünk az asztalhoz. Ennél kellemetlenebb helyzetben talán még sosem voltam. Kicsordult egy könnycsepp a szememből...
- Annyira hülyén érzem magam! - fakadtam ki hirtelen.
- Nincs semmi baj. - mosolygott Bill.
És tényleg. Nem érdekelte őket. Akkor meg? Hiszen csak ez számít!
Kinyitottam a könyvet az első oldalon, ahol csak a cím van, és odanyújtottam Gustavnak.
- Mi a neved? - kérdezte.
- Rita.
Írt bele valamit, majd odafirkantotta a nevét és továbbadta Tomnak, ő Billnek, ő pedig Georgnak. Körbejárt Angie posztere is, közben csináltam mindenkiről képet, majd félősen odahajoltam Tomhoz.
- Ööh... megengeded, hogy... - nem tudtam kinyögni mit akarok, hiszen ott volt az arca pár centiméterre az enyémtől, és rám nézett, bele a szemembe. Zavaromban rámutattam a fényképezőgépemre. Bólintott, majd lefényképeztem magamat vele.
Viszont sajnos mennünk kellett, pedig még fél órát ott tudtam volna görnyedni az asztalon, de jött Mike meg még pár fan. Még gyorsan odasúgtam Billnek:
- Milyen érzés 'magaddal' találkozni?
- No comment. - forgatta a szemeit, majd rámvigyorgott.
Elköszöntünk.
Továbbmentünk.
Még a kijáratból visszanéztem, és integettem, de nem hiszem hogy észrevették.
Átmentünk egy másik helyiségbe, ott lehetett enni és inni. Gyorsan magamba tömtem pár marék valamit, mert már kopogott a szemem, meg ittam egy korty másik akármit. Körülbelül olyan nemhiszemelhogyezvelemmegtörtént hangulatom volt. Legszivesebben fel-le rohangáltam volna, vagy felmásztam volna egy épület tetejére,hogy leordíthassam az arra járóknak, hogy találkoztam a Tokio Hotellel!
A teremben nyüzsögtek a fanok, minden tele volt Nokia-s reklámokkal és kaptunk egy ajándékcsomagot is, bár abban a pillanatban nekem tök mindegy volt. Pár emberrel beszélgettünk kicsit - már amennyire sikerült - voltak akik adtak msn-címet, majd lassan elindultunk vissza a hotelba. Ellenőriztem, megvan-e mindenem, mert mostmár tényleg csak az hiányzott volna, hogy valamit ott hagyjak.
Amint kiléptünk Angie-val a csarnokból a sötét Kölni utcára, egymás nyakába borultunk, és hisztérikusan ismételgettük, hogy "Úristen! Úristen!".
Körülbelül ilyen hangulatban mentünk vissz a szállásra, felmentünk a szobánkba, majd ott folytattuk a képek nézegetésével.
- Figyeld - szólt Angie, elővette a fényképezőjét és elindított egy videot. Én voltam rajta, amint mentem a TH asztala felé, majd remegett a kamera, elsötétült a kép, aztán Mike és a biztonságiak.
- Neeeee, te felvetted az egészet? - röhögtem.
- Jóhogy! - válaszolta, aztán együtt nevettünk, míg el nem álmosodtunk...