14. rész - A koncert

Te jó ég, pár másodpercen belül elkezdődik a koncert, én meg alig állok a lábamon valami idóta miatt. Visszanyertem az egyensúlyomat, közben gondolkodtam, milyen csúnya dolgot tudnék mondani angolul, mikor hátrafordultam és Billel találtam szemben magam.
De várjunk csak! Az nem lehet, hogy Bill a közönség soraiban tolakodjon, hiszen pillanatokon belül a színpadon kell lennie. Meg mit is keresne itt? Még mindig ott állt mellettem, én meg csak lestem, bár nem sokat láttam belőle a sötétben.
- Bill? - kiáltottam meghökkenten, de nem hallotta meg a nagy sikítozásban.
Aztán hirtelen kigyúltak a reflektorok és a színpadon megjelent négy ismerős srác. Alig hittem el... Bill, Tom, Georg és Gustav ott állt tőlem pár méterre! Gyönyörűek voltak. Gyorsan elkezdtem kotorászni a táskámban a fényképező után. Kikaptam a tokjából és elkezdtem fényképezni. Bill beszélt. De akkor ki állt mellettem?
Odavilágított az egyik fénycsóva, és felismertem. Nem is olyan volt a haja mint amilyen most Billnek, ráadásul jobban megnézve már nem is hasonlított annyira. Tán még a szám is tátva maradt: Mike Müller, Bill orosz hasonmása telepedett le mellettem!
Mindez pár pillanat alatt játszódott le, még azon volt időm problémázni, hogy nem kért bocsánatot amiért kis híján fellökött.
A színpadra néztem, és mostmár nem számított, milyen hosszú és göröngyös utat tettünk meg idáig, itt voltunk a koncerten és ezt mostmár senki sem veheti el tőlünk!
A TH elfoglalta a helyét, ki-ki a saját hangszerével, Bill a mikrofonnal, és elkezdték játszani az Übers Ende der Welt-et akkusztikusan. Így valahogy egészen más jellege volt a daloknak, de nagyon tetszett! Bill tisztán énekelt, mint mindig, és szinte mindenki vele együtt énekelte a sorokat. Csináltam képeket, próbáltam külön-külön a tagokról is, meg úgy az egész színpadról, lettek egész jók is. Angie pedig videózott - ebben állapodtunk meg. Nem bírtam ki, Mike-ról is készítettem egy képet sutyiban. Bár különösebben nem rajongtam érte, de lesz mivel dicsekedni otthon.
A második dal a Schwarz volt. Néhányszor próbáltam úgy felemelni a zászlónkat, hogy a mögöttem lévők lássanak tőle. Aztán elegem lett, belegyömöszöltem a táskámba és átadtam magam a zenének, közben a tekintetem le se vettem a színpadról, körbejárattam a tagokon, és néha fényképeztem.
A harmadik szám az új kislemezes dal volt, az Automatisch - azt hiszem, a minikoncert csúcspontja. Nem szeretem mikor a fanok hisztiznek, de most nem bírtam én se ki egy-két könnycsepp elmorzsolása nélkül. Pedig ez rám nem jellemző. De ez... ,, Dein Blick so leer, Ich kann nicht mehr, Alles an dir wie einstudiert.." Vannak dolgok, melyekre egyszerűen nincsenek szavak.
Az új dalt követte még az örök klasszikus Durch den Monsun, az Ich brech aus, és az egyik személyes kedvencem, az In die Nacht. A végére alig éreztem már a torkomat az énekléstől, pedig ez csak pár szám volt. Gyakrabban játszhatnának akkusztikusan.
Az egész alig tartott 25 percig, de talán életem legszebb fél órája volt. Billék félrevonultak, Angie pedig meghatottan átölelt, és csak álltunk ott összeölelkezve. Hirtelen világos lett, a tömeg megmozdult. Voltak akik sírtak, voltak akik hasonlóan cselekedtek mint mi, voltak akik szóhoz sem jutottak. És még hátravolt az autogramosztás!
Megindult mindenki kifelé egy másik helyiségbe, mi pedig megtaláltuk olasz "barátainkat". Abban mindenki egyetértett, hogy a fellépés fantasztikus volt. Aztán másra terelődött a téma...
- Állítólag itt van Mike Müller is - suttogta az egyik lány, mintha valami fontos titkot osztana meg velünk.
- Tudom. - mondtam. - Majdnem fellökött és a koncert alatt mellettem állt.
Szabályosan leesett az álluk. Nem értem mit lehet rajta szeretni, hiszen csak Billt utánozza, de most nem akartam elrontani a kedvüket azzal, hogy kifejtem az orosz srácról alkotott véleményemet. Megmutattam nekik a képet is, amit csináltam róla, és megígértem, hogy majd elküldöm msn-en.
Felkaptuk a cuccainkat, a zászlót a táskám tetejére raktam, elővettem a Tokio Hotel könyvemet, hogy kéznél legyen és a fényképező kikapcsolva, de ott volt végig a kezemben. Szóval, készen álltam a Nagy Találkozásra.
A tömeg nagyon lassan vánszorgott, pár perc múlva, akik a legközelebb álltak a kijárathoz, felsikítottak. Megszorítottam Angie kezét.
- Félek, hogy hülyét fogok csinálni magamból.
- Nyugi, biztos nem fogsz! - bátorított Angie, de hiába, nagyon ideges lettem és éreztem hogy elsápadok. Vajon mindenki így érez? Többé-kevésbé úgy látszott: igen. Vettem egy nagy levegőt, próbáltam magamban angolra lefordítgatni, miket mondanék. Na, nem mintha annyi időm lenne velük csevegni, de egy "Schönen Tag"-nál azért többet szeretnék kinyögni.
Az idő telt, fogyott a tömeg és a sor is. Körülbelül fél óra múlva már pár méterre voltunk a kijárattól és a biztonságiaktól, de még nem láttam semmit.
Pár perc múlva már csak az olasz rajongók álltak előttünk. Lábujjhegyre ágaskodtam.
A szám valami néma sikolyt formázhatott, mert hang az nem jött ki a torkomon.
Egy keskeny helyiségben, kicsit távolatt megláttam egy hosszú asztalt.
És megláttam Őket.