12. rész - Várakozás

A várakozás többnyire kellemesen telt. Megismerkedtünk különböző nemzetiségű fanokkal, akik a kommunikációs problémák ellenére igen kedvesek voltak velünk. És már csináltunk rengeteg képet is.
- Hány óra van? - kérdezte Angie.
- Nem tudom. Órám nem volt, csak a telefonom, úgyhogy bekapcsoltam. Volt legalább 30 nem fogadott hívásom és pár sms-em. Természetesen mind a szüleimtől, sőt még más rokonoktól, barátoktól is. Az egyik üzenet az egyik barátnőmtől így szólt:
"Merre vagy? Kérlek válaszolj! Már a rendőrség is titeket keres!" és a többi is hasonlóan szólt.
Elszorult a torkom. Pedig most már nem szabadott volna, hogy érdekeljen, de én már csak ilyen vagyok.
- Te szóltál valakinek arról hogy megyünk? - kérdeztem a sírás határán.
- Nem.
- Senkinek? Kalli? Ramii?
- Egy szót sem szóltam senkinek.
Csak ki tudják már következtetni anyámék, merre vagyok. De el tudtam képzelni, mit érezhetnek most. Aggodalom, düh, bánat és még hasonlók. De nem szabad erre gondolnom, hiszen rányomná a bélyeget az egész estémre. Sóhajtottam egyet kínomban, majd megpróbáltam azzal elterelni a gondolataimat, hogy a képeket nézegettem a fényképezőmön. Hirtelen dulakodásra lettünk figyelmesek pár sorral előttünk.
Két lány kiabált egymással, az egészben az volt a vicces, hogy mindeketten már nyelven.
- Az a csaj francia - mondta Angie.
- Oh, yeah. Akkor a másik tuti német, a franciákkal mindig gondjuk van.
- Jaja.
Nem sokat értettünk az egészből, de már egyre többen bekapcsolódtak a szócsatában. Aztán a francia meglökte a németet, amaz pedig meghúzta a haját. Majd elcsattant egykét pofon is, a többiek pedig ahhelyett, hogy közbeléptek volna, még bíztatták is őket két táborra osztódva.
- Ajj, én ezt már nem bírom. - morogta Angie, és odatolakodott. Mondott valamit a franciának, de az válaszra se méltatta, sőt, még majdnem el is találta, mikor meg akarta újra ütni a másik lányt. Én már alig bírtam nézni. Angie arrébbhúzódott, és a többi franciánál próbált kérdezősködni. Váltott pár szót egy fannal, majd visszasietett - szerencsére épségben.
- Na, mi történt?
- Nem nagyon értettem, de valami baromságon veszekednek.
- Jellemző.
Szerencsére pár perc alatt lefolyt az egész, ugyanis megjelent két biztonsági őr, akik rendre intették a civakodókat.
Fáradt voltam, pedig még hosszú volt a nap. Leültem a földre és egy olasz lánnyal próbáltam beszélgetni. Nagy kedvesnek találtam, megadta az msn-ét és a myspace-ének a linkjét is.
- Angiie, tudod mit felejtettünk el!
- Ne ijesztgess, mit? - kérdezte rémülten.
- Magyar zászlót!
- Jaj ne hülyülj már. Nem kell az.
- Dehogynem! Csak mi vagyunk itt magyarok, nem ártott volna.
- Mi a baj? - kérdezte az olasz lány angolul.
- Elfelejtettünk zászlót hozni.
- Mi tudunk adni, van több is. Fordítsátok el, és akkor olyan lesz mint a magyar. - ajánlotta fel barátságosan.
- Köszönjük. - mondtam.
Szerencsére volt nálam egy filc, így eltudtam kezdeni kidekorálni. Nem értem, Angie mért ellenezte, hadd lássa a TH honnan jöttünk. Ráírtam hogy From Hungary és a neveinket.
- Úgy se fogják látni - forgatta a szemeit Angie.
- Az nem olyan biztos! - kacsintottam.
Ez a pár óra napoknak tűnt mindenkinek. El se hittem mikor a sor elején felsikítottak, és mindenki nyüzsögni kezdett. Nem csoda, hisz úgy vártuk már egész nap, mint a Messiást.
Kinyitották a kapukat, beengedték az első embereket!