11. rész - Célegyenes

Egy örökkévalóságnak tűnt a buszút.
Míg kipihentük fáradalmainkat mindketten zenét hallgattunk. Én végighallgattam a Tokio Hotel mindhárom lemezét, énekelni nem mertem de azért nem tudtam megállni, hogy legalább ne tátogjak a dalokra. Aki rám nézett azt hihette, magamban beszélek. Késő délután kicsit megéheztünk, ettünk egy kis kekszet. De nem kellett volna.
- Angie... - nyöszörögtem.
- Mi az? Valami baj van?
- Rosszul vagyok. Ez a hülye busz annyira zötyög, kavarog a gyomrom és nem hoztam gyógyszert.
Ráadásul melegem is volt. Angie próbálta kinyitni az ablakot, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Légkondiról még csak álmodni sem mertem. Egyre ramatyabbul éreztem magam.
- Nem akarok hányni - suttogtam, de azért elővettem egy nylonzacskót, hogy szükség esetén kéznél legyen.
Így telt el pár perc, de nekem hosszú óráknak tűntek. Majd hirtelen lekanyarodtunk az útról és megálltunk.
- Megálltunk egy benzinkútnál! - szólt Angie és elindultunk a többi utassal a kút felé. Természetesen hamar elfoglalták a wc-ket.
- Nem bírom tovább!
Elrohantam hallótávolságon kívülre - legalábbis úgy gondoltam - és egy bokor mögött kidobtam a taccsot. Utáltam hányni, ezért inkább nem is részletezném, hanem visszasiettem a többiekhez és rendbetettem magam. Az egyik utas, egy idős néni odajött hozzám.
- Szegény kislány, minden rendben? Hiszen te falfehér vagy! - recsegte.
- Megvagyok. - és tényleg kezdtem jobban lenni.
Visszamentünk a buszra, nagy kortyokban ittam a vizemből. Mikor már minden utas visszatért, elindultunk.
- Hol vagyunk szerinted? - kérdezte Angie.
- Fogalmam sincs. Tudod, hogy tájékozódom.
- Tudom. Mint én. - nevettünk.
Még 1-2 óráig halkan beszélgettünk, vagy Angie olvasott én pedig zenét hallgattam, míg le nem merült az mp4-em. 10 óra fele elaludtunk.
Hajnalban arra ébredtem, hogy megálltunk.
Nagy nehezen kinyitottam a szemeim és ásítottam egy nagyot. Többen is ébren voltak. Odahajoltam egy másik utashoz.
- Mi történt?
- Baleset volt és most itt vagyunk egy dugó közepén. Órákig eltarthat, mire innen kievickélünk.
- Neeeeee. - nyögtem. Miért kell már sokadjára azt hinnem, hogy sose fogunk odaérni? Egyik akadály jön a másik után... és már csütörtök volt. Az a bizonyos nap! Én pedig hullafáradt voltam, a mai napon pedig aztán szükségem volt az energiára.
Így hát kényelembe helyeztem magam és még pár órára visszaaludtam. Nem álmodtam semmit, és mikor felébresztettek, hogy odaértünk, egész kipihentnek éreztem magam.
Lemásztunk a buszról, majd megkaptuk a csomagjainkat. Elköszöntünk a sofőrtől majd kimentünk a buszpályaudvarról.
- És akkor most hogyan tovább? - pislantottam körbe. Ennél elveszettebbnek még sosem éreztem magam.
Ekkor volt 10 óra, és délig azzal töltöttük az időt, hogy kerestünk egy információst, ahol kaptunk térképet, egy brossúrát a különböző látványosságokról és elmondták, hol van a legközelebbi szálláshely a csarnokhoz. Szerencsére nem voltunk tőle annyira messze, pár megállót kellett mennünk a metróval. A kommunkikálás érdekes volt, ugyanis egyikünk se beszélt németül, az ottaniak meg nem mind beszéltek angolul. Sikerült egy-két turistát is kifognunk, akik éppolyan tanácstalanok voltak, mint mi.
A szállás egy elég lepukkant panzió volt, de egy éjszakára megfelelt. A recepciós hölggyel nagy nehezen megérttettem, mit akarunk, majd kaptunk egy kétágyas kis szobát. Lepakoltuk a bőröndjeinket.
Ettünk pár falatot, mert már kopogott a szemünk az éhségtől, majd a kisebb táskáinkba bebakoltuk a legfontosabb dolgokat: a pénztárcánkat az iratainkkal, fényképezőt, új elemeket, én a TH-s könyvemet, Angie meg egy posztert, ugyanis ezeket szerettük volna dedikáltatni, meg ilyesmit.
Bezártuk a szobánkat majd gyalog megindultunk a csarnok felé. Út közben megpillantottam egy kávézót.
- Angiiiie! Akarok egy kávét! - pitiztem.
- Oké...- egyezett bele.
Vettem egy nagy adag jegeskávét, amit az úton elkortyolgattam. 10 perc séta után megérkeztünk. Ott volt már jónéhány fan, beálltunk a sorba.
Nem bírtam tovább, elsírtam magam.
- Itt vagyunk... - szipogtam Angie vállán, ő pedig megpaskolta a hátam.
- Tudom... - suttogta meghatottan.
Mostmár semmi sem állt az utunkba.