10. rész - Mókuskerék

A szívem kihagyott egy ütemet. Kettőt. Na jó, szóval pár dobbanás kimaradt. De ez érthető, nem? Hirtelen csomó ember gyűlt körénk, csak kapkodtam a fejem körbe-körbe, és nem vágtam mi van. Két erős kéz markolta a vállamat és Angie-t is lefogták.
- Kislányok, legyetek szívesek velünk jönni. Tudjátok, nem szép dolog lopni...
- Nem loptunk el semmit!!! - kiabáltam magamból kikelve. És még igazat is mondtam.
- Á, egészen véletlenül csipogott a berendezés. Még ilyet! - gúnyolódott az egyik biztonsági ember és elkezdtek minket vonszolni. Átcipeltek körülbelül a fél plázán és elvezettek egy eldugott kis irodaszerűségbe. Az időnk pedig vészesen fogyott, már ebédelnünk kellett volna. Most meg még ilyenekbe keveredtünk, teljesen alaptalanul. Sírni tudtam volna, de ehelyett inkább ordítottam.
- Fogja már fel, hogy nem loptunk el semmit! - már pakolták is kifelé a bőröndjeinket és a táskáinkat. Az enyémben megtalálták a zacskót a nadrággal.
- Hohó! Azt hiszem meg van amit kerestünk! - vigyorgott a gúnyolódos emberke. Ha nem lett volna háromszor akkora mint én, esküszöm nekimentem volna.
- Azt kifizettem! - sziszegtem a képébe. Kiszedte a tasakból a csodálatos nacimat. Hirtelen az arckifejezése 180 fokos fordulatot vett és lefagyott az arcáról a mosoly. A zacskóból ugyanis kiesett a blokk, amin rendjén rajta volt, hogy vásároltam.
- Dehát...- hebegte meglepetten. Aztán rájöttem miért! A nadrág csípőjére még mindig rá volt erősítve az a kis fehér műanyag, amitől csipogott a berendezés.
- Hívják ide az eladót! - mondta egy másik.
Hatalmas kő esett le a szívemről. Pár percen belül megérkezett az eladó is, aki beismerte, hogy kfiizettem a nadrágot és hogy ő nem vette le a csopogót. Utána végig kellett hallgatnunk, ahogy a főnöke pöröl vele, de már nagyon untuk az egészet.
- Öhm.. elnézést. Elmehetnénk? - kérdezte Angie.
- Ja igen. Persze. Menjetek csak lányok, elnézést ezért a kis kellemetlenségért. - hebegte a gúnyos férfi. Megjegyeztelek magamnak!
Sietősen távoztunk.
- A rohadt életbe! - káromkodtam a Meki felé igyekezve. Nem sok időnk volt hátra. Épphogy megkaptuk a kajánkat, mint akiket puskából lőttek ki, étlen-szomjan rohantunk ki a plázából, és mivel nem akartunk vonaljegyre költeni, a Stadionok felé tartó utat gyalog - vagyis inkább rohanva - tettük meg.
- Várj, nem tudok olyan gyorsan szaladni! - panaszkodott Angie, akin egy törpesarkú topánka volt.
- Vedd....le! - lihegtem. Levette a cipőket, és az ujjai közé fogva rohant tovább harisnyában.
Egy élmény lehettünk a többi járókelőnek.
Félúton azt hittem már kiköpöm a tüdőmet, szomjas voltam és az oldalam is rémesen szúrt. Angie se nézett ki jobban. Csak ezt éljem túl, esküszöm komolyabban fogom venni a tesiórákat! Ráadásul még egy teli bőröndöt is magam mögött kellett húznom.
Hirtelen egy csapat suttyó került elnénk és próbálták elállni az utunkat.
- K*rva anyátokat! - kiáltottam, majd átverekedtem magam rajtuk, azt sem bántam, hogy átgurultam az egyik lábfején, aki fájdalmasan felszisszent a bőrönd súlya alatt. Angie két lépéssel mögöttem tartotta az iramot. Mikor érünk már oda? Nem bírom...
Aztán nagy nehezen megérkeztünk a buszpályaudvarra, ahol odavágtattam ahhoz a táblához, ami kiírja mikor melyik busz megy. Te jó ég. Egy percünk maradt!
Szélsebesen vágtattunk ki a buszok közé.
- A francba, melyik lehet az?
Kérdésemre hamar megkaptam a választ. Az egyik busz épp kanyarodott kifelé, valahogy máshogy nézett ki a többi, és az elejére ki volt írva, hogy Köln.
- Héé várjon! - kiáltotta Angie és eszeveszetten integetett a kezével, amiben ott volt a cipője. Normál esetben betegre nevettem volna magam rajta, de hirtelen megint sírhatnékom támadt.
Rohantunk a busz után. A sorombó elkezdett felemelkedni. Elkezdtem sprintelni, aztán odaértem az ajtóhoz és vadul dörömböltem rajta. Érdekes kifejezést véltem felfedezni a sofőr arcán, de azért megállította a buszt. Kinyitotta nekünk a csomagtartót, ahova behelyeztük a bőröndjeinket, majd lihegve, levegőt kapkodva felszálltunk.
- Jót futottatok? - kérdezte a sofőr, miután kifizettük a jegyeinket.
- Nem is gondolná, milyen jót! - vetettem oda, majd kerestünk két üres helyet.
Lerogytunk, majd pár mert múlva, mikor már kaptunk rendesen levegőt, és a szívünk is normálisan kezdett dobogni, megszólalt Angie:
- Azt hittem már sose tudunk kiszállni ebből a képzeletbeli mókuskerékből.
És még ki tudja mi vár ránk.