6. rész - Szökjünk meg?

- Úgy érted... szökjünk meg? - képedt el Angie. - Hát nem is tudom...
- Miért ne? Én... azt hiszem képtelen lennék itthon nézegetni a képeket meg videókat, abban a tudatban, hogy ott lehettem volna.
Erre a gondolatra mintha egy kéz elkezdte volna markolászni a szívem, és facsargatni, akár egy szivacsot.
- De ezt mégis hogy gondoltad? Egy vagyon oda a vonat! Nekem szinte semmi pénzem.
- Tudom, én sem úszkálok benne, mint Dagobert bácsi! - csattantam fel. - De most nekünk kell lépnünk! Akarsz jönni, vagy sem?
- Akarok, de... - még mindig bizonytalan volt. Oké, én se tudtam, hogy fogjunkk hozzá a dologhoz, de próbáltam határozott lenni. Zavaromban harapdáltam a szám szélét.
Megfogtam Angie vállát és suttogtam:
- Gondolj a mi kis közös álmunkra, amit már egy ideje dédelgetünk magunkban! Itt van a megvalósítására egy lehetőség. Nem lesz egyszerű, de ha meg se próbáljuk...
Ő is megszorította hideg kis kezével az enyémet.
- Rendben. - majd hozzátette: - Nah, menjünk haza. Nem árt kicsitkibékülni a szüleinkkel, ha a hátuk mögött ilyen dolgokat forralunk.
Cinkosan összenevettünk majd elindultunk haza. Angie-éknál bocsánatot kértünk Anditól.
Estefelé hazamentem. Már nem is akartam beszélni anyámmal, amit kitaláltunk, sokkal izgibb lenne megvalósítani, mintha csak simán kivinne minket kocsival apuci Kölnbe.
Otthon leültem az ágyamra és hátrahajtottam a fejem az egyik puha díszpárnámra. Szerettem megtervezni, mit hogyan csinálok, és ebben a helyzetben igencsak elő kellett szednem szervezőkészségemet.
Először is jó lenne tudni, mégis mennyibe fog ez a kis kiruccanás kerülni. Rénéztem a naptárra - péntek volt, már nem egészen 6 nap a koncertig. Hirtelen felpattantam, előszedtem a pénzes dobozomat és megszámoltam a "vagyonom". Alig 25.000 forint volt benne. 6 nap alatt honnan szerezzek még pénzt? Nem dolgoztam, nem nagyon kaptam zsebpénzt sem... esetleg mamámtól kérhetnék valami olyasmi ürüggyel, hogy sulira kell valami.
Bekapcsoltam a laptopom, hogy kicsit utánajárjak az útiköltségnek és az ottani áraknak. Hát kissé kiakadtam. Most jöttem rá igazán, mennyire nem szoktam külföldre utazni.
Egy menetrendes oldalon találtam Kölnbe buszt szerdán délután 2 órakor. Az oda-vissza jegy pedig majdnem 20ezer forint volt!
- Bassza meg...- káromkodtam magamnak.
Gyorsan felmentem msn-re és közöltem Angival az árat.
A: hát hallod nekem épphogy meg van az utazásra a pénzem.. és szállás se ártana.
én: hát nem.
én: nekem 25ezrem van.
A: nekem meg még van valamennyi euróm, ami a franciaországi táborból maradt
én: :S nem vet szét minket a lóvé
én: az utazásra épp megvan... és esetleg egy éjszaka valahol... legalább szerdára kéne... péntek reggel már indul is vissza a busz. nemérdekel hallod, csak legyünk ott...*-*
Végül arra jutottunk, hogy majd ott kitaláljuk, csak az utazás legyen meg.
Anyámnak egy szót sem szóltam az egészről, apámnak pedig eljátszottam a mártírt, aki beletörődött sorsába és nem is hozta fel többet a témát.
Bűntudatom volt emiatt. Hisz apuval általában mindig jó kapcsolatot ápoltam. Szégyelltem magam. Viszont nem értem rá ezzel foglalkozni.
A hétvégén próbáltam összeszedni, miket szeretnék magammal vinni.
- Hát te meg hova készülsz? - hallottam hirtelen anyám hangját a hátam mögül. Fel se tűnt hogy bejött a szobámba.
- Jaj! Megijesztettél! - mondtam szemrehányóan. Ijedezek: rossz a lelkiismeretetem. - Hát tudod... csak úgy pakolgatom a ruháimat. Elegem volt, hogy minden gyűrött.
Összevonta a szemöldökét. Nyeltem egyet. Kérlek, hidd el, ne faggatózz, ne kérdezz semmit... - fohászkodtam magamban.
- De mit akarsz a Tokio Hoteles könyvvel? És a pénztárcáddal?
Ajaj.
- Hát... izéé... azokat is el akarom pakolni az íróasztalomról, ott is kupi van. - Még magam sem hittem el.
Ez vasárnap este volt.
- Csak jöttem köszönni, mert megyek aludni. Apád tudod, a héten éjszakás.
Hurrá. Ez egyet jelent azzal, hogy napközben itthon van és alig tudok bepakolni, mert minden csip-csup dologra képes felébredni.
Mégis hogy szökjek meg?
Hirtelen elment minden önbizalmam.
És vele együtt elszálltak a reményeim.